Különös üzenet, különös lány

Ez egy kicsit a megszokottól eltérő történet.

Lehajtott fejjel sétáltam a sötét utcán sodródva a tömeggel. Páran elrohantak mellettem, meg-meglökve a vállamat, lerántva a táskámat, de nem törődtem velük. Arra gondoltam, hogy olyannak kéne lennem most, mint a többi embernek, aki most a koncertre tart. Vidámnak, sőt mit vidámnak, nagyon boldognak! Erre az estére vártam mindig, hogy láthassam a kedvenceimet élőben. De most még egy mosolyra se voltam képes. A hideg esti szél a hajamat és a kabátomat tépte s én nem tettem semmit. Semmi nem érdekelt. Az elmúlt napok eseményei után, talán csak a magányra vágytam. Nem maradt senkim. Senki, aki megölelt volna, aki a fülembe suttogta volna, hogy szeretlek, és mindig itt leszek neked. Senki. Gondolataimat az aréna felől felhangzó hangos zene zavarta meg. Hunyorognom kellett az erős fénytől, ami csípte a szememet és megzavarta az érzékeimet.

Egykedvűen csoszogtam át az út másik felére és beálltam a bejárat előtti sorba. Körülöttem csupa izgatott lány volt, akik csinosabbnál csinosabb ruhákba voltak öltözve. Közönyösen gondoltam arra, hogy rajtam egy farmer, fekete ing és szürke bakancs van. Talán ezért néztek engem olyan feltűnően. De ahogy sok minden más, ez sem érdekelt. A jegyszedőre rá se nézve adtam oda a jegyemet és üveges tekintettel néztem, ahogy lekezeli a jegyet. Megmondta, hogy merre menjek, hogy odaérjek a helyemre, majd tovább tessékelt. Tekintetemmel körbenéztem a csarnok előterében majd tovább indultam a lépcsők felé. Felérve a részlegbe ahol a helyem volt láttam, hogy már sokan ott vannak. Mindenki zenekaros pólóban volt szinte és egymással ugrálva sikongattak örömükben. Más esetben talán még hozzájuk hasonlóan is viselkedtem volna, de jelen pillanatban csak levettem a kabátomat és leültem a helyemre. Ezután kezdődött a várakozás. Megtelt körülöttem a csarnok, pedig az O2 nem volt kicsi. 1 óra is eltelt, mire nagyjából mindenki megérkezett. Irreális módon még akkor is a helyemen ültem, mikor az elő zenekar lépett ki a színpadra. Képtelen voltam jó kedvet tettetni, miközben belül ordítottam. A következő fél órában az egész aréna tombolt, ugrált, énekelt, kiabált és sikítozott. Aztán elcsöndesedtek majd vártak. Így telt el újabb fél óra. Majd ismét elsötétedett az aréna, és megjelent az oly’ várt videó. Ha a mellettem álló lány nem rángat fel a székemről, valószínűleg képes lettem volna a továbbiakban is ülve maradni. Közel voltunk a színpadhoz, az oldalánál lévő lelátón voltunk a második sorban.

Mikor a fiúk kirohantak a színpadra hatalmas ordítás közepette, gyakorlatilag sokkal közelebb voltunk hozzájuk, mint azok, akik elől a színpad előtt álltak. Nem sokat érzékeltem az egészből, a koncert elkezdődött, engem minden oldalról lökdöstek és próbáltak rávenni a „bulizásra”. Miután nem ment feladta a mellettem álló lány, majd átölelt váratlanul. Meglepett a tettével. Nem ismert, azt se tudta, hogy ki vagyok, de megölelt. Sután öleltem vissza, kezeimet a hátára tapasztva viszonoztam a gesztust. Miután elengedett még egyszer megsimogatta a karomat, majd a koncertre figyelt. Melegség öntött el. Hálás voltam neki érte így próbáltam nem annyira „savanyú” látványt nyújtani. Egy rövid szünet erejéig lementek a fiúk a színpadról, a kivetítőn egy videó jelent meg és egy férfi bejelentette, hogy aki akar, az most írjon tweet üzenetet a fiúknak. Mindenki őrülten kapta elő a telefonját és pötyögte a kérdését, üzenetét. Hirtelen azon kaptam magam, hogy én is előveszem a telefonomat és pötyögni kezdek. Automatikusan cselekedtem, még én se tudtam miért teszem. Abban biztos voltam, hogy nem fogják az enyémet kiválasztani, de jó volt leírni.

Ezután folytatódott a koncert és a fiúk pörögtek tovább. Aztán elérkezett a tweet üzenetek felolvasása. Addigra már minden fiú választott egyet. Leültem a helyemre, mert kicsit szédülni kezdtem és forgott velem az aréna. A mellettem álló lány kicsit aggódva fordult felém, de mikor kérdésére megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, vonakodva, de a fiúk felé nézett újra. A legtöbb tweet vicces, jópofa és kedves volt. Harry maradt utoljára. Szavai hihetetlen hatással voltak rám.

- Az én tweet-em egy igen különleges üzenet. Nem vicces és mégis azonnal elsőre megfogott. Szerettem volna rá válaszolni és szeretném meg tudni, hogy ki küldte. –mondta mély rekedtes hangon

- Lássuk azt a tweet-et!! –kiáltotta Louis

Lélegzetvisszafojtva néztem fel a kivetítőre és mikor megláttam, hogy az én tweet-em az, úgy éreztem, mintha minden levegőt kiszippantottak volna a tüdőmből. A szemeim elkerekedtek, a szívem pedig hevesen kezdett el dobogni.

„Mit tehet az ember, mikor a saját családja megtagadja? Hogyan folytassa az életét, merre induljon tovább? Van egyáltalán értelme küzdeni?”

Meredten bámultam a sorokat, amiket korábban a telefonomra bepötyögve küldtem el. Nem, ez nem lehet. Ezt mégis hogyan? Pont az enyémet választotta ki.

- Ez igen komoly üzenet –mondta Liam és hallottam a hangján, hogy remeg
- Ez…erre nem tudok mit mondani –mondta Zayn elhaló hangon

Louis és Niall nem tudott semmit mondani, csak megrázták a fejüket.

- Akárki is, vagy aki ezt írta, a válaszom igen! Van értelme! Lehet, hogy a családod megtagadott téged, de emiatt egy percig ne add fel azt, aki vagy! Kövesd az álmaidat, amelyek korábban is már éltettek. Soha, hallod SOHA ne add fel! Ne másokért tarts ki, ne azokért, akik nem értékelnek. Önmagadért! Mert te és igen te egy csodálatos ember vagy. Hallod? Váltsd valóra az álmaidat, váltsd valóra azt, aki vagy! Nehéz lesz erősnek lenni, de te sem akarod feladni. Különben nem írtad volna meg ezt nekünk. –mondta Harry és a végére elcsuklott a hangja

Nem tudtam mit reagálni erre. Némán folytak a könnyeim az arcomon. Hogy lehet ez? Egy olyan fiú, aki nem is ismer, azt mondta rám, hogy csodálatos vagyok. Ezt még soha senki nem mondta nekem. A szavai megérintettek és összetörtek. A fülemben visszhangoztak tovább és egyre erősebben hallottam őket viszont. Már szinte zokogtam, mikor meghallottam Louis hangját.

- Ki írta ezt a tweet-et? –kérdezte

Erre mindenki forgolódni kezdett, hátha meglátja az illetőt. De én nem jelentkeztem, még csak fel se álltam. Meredten bámultam magam elé, miközben a könnyeim még mindig az arcomat mosták. A fiúk ahányan voltak annyi felé néztek reménykedve, de semmi. Már a közönség soraiban álló rajongók is segítettek, és már épp feladták volna, mikor a mellettem álló lány elkiabálta magát.

- Itt van!! Ő írta a tweet-et!! –kiabálta teli torokból

Ezt még megismételte jó párszor, mire a többiek, akik körülötte álltak, segítettek neki a kiabálásban. Rémülten kaptam rá a tekintetemet, amely egy riadt vadéhoz hasonlíthatott. Mikor a fény rám vetült és a fiúk észrevették a lányokat, kapkodva álltam fel.

- Ott van! –kiabálta bele Niall a mikrofonba

Meg se bírtam szólalni, mindenki engem nézett. Majd felkaptam a kabátomat és elkezdtem felfelé rohanni a sorok között. Úgy éreztem, ha ott maradok, akkor megfulladok bent. Hallottam néhány hangos és zavarodott hangot, de nem álltam meg. Hallottam, hogy valaki után kiabálnak, de addigra már kiértem a folyosóra. Lerohantam a lépcsőn miközben kapkodva vettem fel a kabátomat. Kilöktem a kétszárnyú ajtót, ami az előtérbe vezetett és mikor már a bejárati csarnokban voltam, meghallottam….Őt.

- Állj meg! Kérlek! –kiabálta egy ismerős rekedt hang

Döbbenten fordultam hátra, mikor láttam, hogy Harry az. Ő futott utánam. Megráztam a fejemet, néhány tincs a sírástól tapadós arcomra ragadt, és futottam tovább. Nem akartam ebbe őt belerángatni, már így is baja lesz, hogy elrohant a koncertről. Odakint szakadt a hó és még hidegebb volt, mint mikor jöttem. A talaj a hó miatt csúszott a lábam alatt, de nem álltam meg. A hó az arcomba vágott és a csípős szél se esett jól. Hunyorogva futottam és igyekeztem nem elüttetni magam egy autóval sem. Hátrafordulva láttam, hogy Harry még mindig ott fut mögöttem. Egy száll ingben és tornacipőben, ami a koncerten volt rajta. Meg fog fázni! Erre egy kis hang a fejemben megszólalt

„Miattad fut! Állj meg!”

Nem hallgattam rá, helyette betértem egy parkba és reméltem, hogy feladja. De nem tette. Egyenletesen futott mögöttem én pedig már kezdtem kifulladni. A sírás és a hideg levegő, ami torkomat egyszerre marta, megtette a maga hatását. Levegő után kapkodva rogytam le a földre miközben erősen ziháltam. Lehunyt szemmel vártam, hogy mi fog következni. Két kezet éreztem meg a vállamon, majd lassan felemelt. Engedtem neki, arra nem volt erőm már, hogy sírjak. Lehajtott fejjel álltam meg vele szemben, a cipőjét fixíroztam. A nadrágja és a lába csupa hó volt, valószínűleg átfázhatott már.

- Nézz rám, kérlek –mondta és lágyan felemelte a fejemet

Gyönyörű zöld szemei voltak, amelyek most csupa aggodalmat tükröztek. Nem szánalmat láttam a tekintetében, sokkal inkább melegséget.

- Tudom, mit élsz át. Miért futottál el? Bajod is eshetett volna –simogatta meg az arcomat
- Már bajom esett. Ezen nem tud senki segíteni –mondtam halkan
- Senki nem képes azonnal begyógyítani a fájó szívet. Idő kell hozzá, türelem és szeretet. –mondta
- Akkor soha nem fog begyógyulni. Az utóbbiról még csak nem is álmodhatok –motyogtam
- Miért? Miért ne? Miért látod magadat ennyire negatívan? Lehet, hogy a családod nem ért meg, de attól nem vagy rossz ember. Te is megérdemled a szeretetet, a gondoskodást, az ölelést –mondta
- Hagyd abba –fordítottam el a fejemet

Szavai ismét áttörtek bennem egy falat és sírni kezdtem. Harry nem szólalt meg, helyette lágyan magához ölelt. Mikor érezte, hogy nem ellenkezem szorosabban húzott magához. Arcát a hajamba fúrta és úgy ölelt szorosan, amíg én a pólóját áztattam.

- Shh tudom, hogy nagyon fáj. Semmi baj, sírd csak ki magad –mondta és hangja a legszebb dallamként csengett

Nem próbált meg mindenféle üres szavakkal vigasztalni, egyszerűen csak ölelt, és lágy szavakat suttogott. Pontosan azt tette, amire szükségem volt. Mellettem volt és törődött velem. Mikor megnyugodtam, eltolt magától.

- Engedd, hogy segítsek. Hadd maradjak melletted, hadd szeresselek! Feltétel nélkül –fogta kezei közé az arcomat
- Nem lehet, én csak kolonc lennék én….-dadogtam, de ő közbevágott
- Ne beszélj butaságokat! Szükséged van valakire aki szeret. És ez a valaki én szeretnék lenni. Eltörölni minden fájdalmad és bánatod. A csókjaimmal elfeledtetni, a fájdalmas órákat, pillanatokat, emlékeket. Az karjaimba vonni és elmondani ezerszer, hogy vigyázok rád és biztonságban vagy. Engedd meg nekem –suttogta és a szemei úgy ragyogtak akár a smaragd
- Én nem adhatok neked semmit…én csak én vagyok –motyogtam
- Te pont az vagy aki vagy és ezt soha ne bánd. Jó ember vagy, akivel sok rossz dolog történt. Ne zárj ki az életedből. Igen tudom most találkoztunk csak, de nem akarlak elengedni és nem is tudlak. Melletted akarok lenni, hogy érezd a szerelmem. –mondta és az arcán könnycseppek csorogtak végig
- Ne sírj Harry! Kérlek, értem ne sírj. –töröltem le a könnyeit
- Kérlek engedd meg… -most már szinte suttogott
- Megengedem…. megengedem –ismételgettem remegve

Harry szemei felcsillantak majd szorosabban ölelt magához ismét. A hó egyenletesen hullott közben, lassan ellepve minket is.

- Minden fájdalmadat el fogom törölni, minden egyes könnyedet le fogom csókolni. Te vagy számomra a mindenem –bújt hozzám
- Nem tudom mivel érdemeltelek ki az égiektől, de köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettél –motyogtam sírástól elszorult torokkal